Gyakran mondják, hogy az opera és a természetesség összeegyeztethetetlen. Hiába próbálkozik az énekes, az operaéneklés fizikai és technikai követelményei megakadályozzák, hogy valódi természetesség jelenjen meg az operaszínpadon. Még ha ez jelentős részben igaz is, azért mégiscsak akad néhány kivétel. A világhírű brit bariton, Simon Keenlyside, mindenképpen az. Gyönyörűen képzett hangját tökéletes kifejezőkészséggel használja, színpadi megjelenése pedig egyedivé teszik előadásait. Megjelenése sohasem feltűnősködő, de mindig rendkívül intenzív. A kivételes tehetségű művész március 23-án a Budapesti Tavaszi Fesztivál vendége lesz.
Még ha a zenekar néhány nyitány és intermezzo erejéig ad is némi pihenőt, mégiscsak Ön az est főszereplője, aki szinte végig a színpadon van. Ráadásul több, más-más zenei korszakban született opera főhősét jeleníti meg, tehát stílusok, hangulatok, és szerepek között lépked a koncert alatt. Ez úgy tűnik, jóval nehezebb feladat, mint egy teljes operaelőadás.
Igen, azt hiszem, ebben igaza van. Vigyázni is kell, amikor egy áriaest programját összeállítom, hogy ne kerüljön egymás mellé túl sok megterhelő operarészlet. És valóban ezért kellenek a zenekari közjátékok, hogy az énekes egy kis pihenőhöz jusson. Ráadásul ezek a zenekari darabok gyönyörű alkotások, nagyon is helyük lesz a koncerten. Azt hiszem, ha egy énekes úgy gondolkodik, hogy egy áriaest minden percében csakis önmaga tudását akarja megmutatni – rossz úton jár. Sokkal inkább az a cél, hogy olyan műsor álljon össze, amelyet szívesen hallgat a közönség. A hallgatóság ugyanis egyáltalán nem arra vágyik, hogy én egyfolytában igazoljam a tehetségemet, nem. A közönség szép zenét akar hallani, jó minőségben. Véleményem szerint ez a titok, nem végtelenül nehéz áriák sorozatából összerakni egy estet, hanem arra figyelni, hogy szép pillanatokat szerezzek azoknak, akik eljönnek a koncertemre.
Ez azt is jelenti, hogy a kedvenceit válogatta össze?
Majdnem így van. Azt persze, nem mondom, hogy minden egyes darab abszolút a szívem csücske, de a legtöbbet nagyon szeretem, ez igaz.
Egy operában rendszerint a tenor az, aki viszi a nőt, és a dicsőséget, miközben a bariton kicsit a pálya szélén figyel. (Ó, igen – veti közbe nevetve.) Ha engem kérdez, ezt másképp gondolom, különösen, ha Ön áll a színpadon, de most tekintsünk el egy kicsit a hangfajoktól. Mit gondol, mi a titka az énekes színpadi varázsának? Mitől függ, hogy valakit – legyen bármilyen szép hangja – észreveszünk a színpadon, vagy sem?
Azt nem tudom pontosan, mi a „hivatalos” titok, de ami engem illet, soha nem akarok a színpad és a figyelem középpontjában állni. Sokkal inkább érzem magam csapatjátékosnak. Lehet, hogy ez egy kicsit mókásan hangzik, de mégis így van. Számomra az a legnagyobb öröm, amikor része lehetek egy igazán minőségi operaelőadásnak. Vegyük, például, a Rigolettót. Ebben a címszereplő baritonnak végig komoly szerepe van, mégsem ő áll folyamatosan a színpadon, és az események középpontjában. Vagy a Don Carlos, ebben a darabban is sok szereplőnek van lehetősége megcsillantani a tehetségét. És én ezt szeretem, ha egy kiváló csapattal egy nagyszerű darabot állítunk színpadra. Prózai színházról nem beszélhetek, csak a magam világáról, de számomra az a színpad titka, hogy önmagamból a lehető legtöbbet és legjobbat hozzam ki, és belesimuljak a nagy egészbe, abba a csodálatos zenei drámába, amit megjelenítünk. És abban a pillanatban már nem én vagyok fontos, hanem az az alkotás, ami megszületik, az én részvételemmel együtt.
Most a klasszikus operákról beszéltünk, de ami Önt illeti, azt sem szabad elfelejteni, hogy rendkívül aktív a kortárs művek bemutatásában is. Hatalmas repertoárjának egyre jelentősebb része modern zene. Ami viszont mind a közönség, mind az előadók számára gyakran igen nehéz feladatot jelent. De mi a nehéz Ön szerint? Csakis a technikai kihívásokról van szó?
Nem, én egyáltalán nem hiszem, hogy egy modern darab esetében csakis a technika oldaláról lehetne indulni. Az én életemben meglehetősen korán megjelentek a korai operák, és a kortárs művek, egyszerűen azért, mert kezdetben nem voltam elég jó ahhoz, hogy a klasszikus operákkal komolyan foglalkozzak. Ez egyébként innen nézve igen hasznos volt, mert komoly hiba lett volna idejekorán felépíteni egy hatalmas repertoárt, amikor szakmailag még nem voltam elég felkészült. A nagy szerepekbe bele kell nőni. Az pedig, hogy a – mondjuk úgy – szélső korok zenéivel foglalkoztam, azt is jelentette, hogy rengeteg olyan darabot ismerhettem meg, amely egyébként valószínűleg soha nem került volna elém. Például amikor először énekeltem Monteverdi: Orfeo című művében, az olyan volt, mint egy igazán bensőséges kamarazenélés, nagyon élveztem. Ami pedig a kortárs irodalmat illeti, kezdetben nekem sem volt könnyű dolgom, de ennek a tanulásnak köszönhetem például azt, hogy rendszeresen együtt dolgozhatok Thomas Ades-szel. És az ő zenéje egyszerűen lenyűgöző. Elénekelni nagyon nehéz, sőt, hogy őszinte legyek, kész rémálom, de ő ezt egyébként tudja. Különösen akkor borzasztó, ha próbálunk, mert ugye, az operaházi próbákat reggel tartják, hogy az esti előadáshoz legyen idő átrendezni a színpadot. Szóval, Thomas Ades zenéjét mindenképp nehéz énekelni, de reggel aztán különösen az! Hatalmas kihívás, és néha igen frusztráló, amikor nem érzek fejlődést, de tökéletesen megéri a beléfektetett munkát, mert a zene varázslatos.
Emlékszik első, meghatározó zenei élményére?
Hogyne, 20-30 évvel ezelőtt, amikor még gyerek voltam, a nagyapám, mutatott nekem egy felvételt, amelyen magyar vonósok játszottak. Nem emlékszem már, hogyan jött ez akkor, persze, nyilván nagy szerepe volt ebben annak, hogy nagyapám, hegedűsként, kereste a jó vonós-lemezeket. És valami rettenetes, öreg lejátszóra tette föl a lemezt. Nekem viszont nagyon tetszett a recsegő masina. Nagyapám kérdezte is, ugye, milyen szörnyű hangja van? Mondtam, igen. Mire ő azt kérdezte, ki tudod nyitni annyira a füledet, hogy ne a lejátszó recsegésére figyelj, hanem arra, hogy milyen csodálatos zenészek játszanak a felvételen? És akkor megértettem, hogyan kell a hibák mögött felfedezni a tudást.
