Indítsunk egy újabb kis sorozatot, mégpedig magyar zeneszerző történetet. És ehhez egészen a 16. századig utazunk vissza az időben…
A történelmi adatok alapján feltételezhető, hogy Magyarország Nyugat-Európa zenei vérkeringéséhez tartozott. Nyugaton igen komoly hangszeres kultúra volt már, a főúri, királyi udvarokba jeles trubadúrok, középkori vándormuzsikusok látogattak, de a magyar királyi síposokat és énekmondókat is szívesen fogadták Európa nagyvárosaiban és udvaraiban.
A korábban virágzó zenei élet, a reneszánsz életvitel azonban az ország szívében, Budán, a török térhódítással megszűnt, illetve szerényebb formában a peremvidékekre szorult.
Volt viszont egy olyan író és muzsikus egyéniség, Tinódi Lantos Sebestyén, aki lanton kísért énekelt verseivel a nemzeti önérzetet élesztgette, és a magyar önismeretet ápolta, a nemzeti összetartozást hirdette. Históriás énekeinek tartalmát a végvári vitézek törökkel folytatott élethalál-küzdelme határozta meg, előadásmódja pedig a dallam elsajátítását ösztönözte, hiszen az előadás több órán át tarthatott.
Az 1507-ben, Brassóban született Bakfark Bálint a következő művészünk. A hírvivő historikus-igric, Tinódi zeneszerző kortársa volt. Világhírű lantművész, akinek művei kora legnevesebb zeneszerzőivel összevetve is értékes alkotások. Tevékenysége nyomot hagyott a francia és lengyel zeneirodalomban. A lengyel mondás: „Bakfark után nyúlni lanthoz” — Európa-szerte ismert volt.
1629-ben született harmadik alkotónk, Kájoni János. Munkásságát a zenetörténet, az irodalom- és az ipartörténet is számon tartja. Több mint húsz művét ismerik, van közte prédikációskönyv és növénytan, versgyűjtemény és székely ábécé, de legfontosabb műve a Kájoni-kódex, amely a korabeli Erdély teljes zenei kincsét, sőt táncait is felöleli. A gyűjteményt nem hangjegyekkel, hanem tabulatúrás írásmódban, két ferences rendtársa segítségével állította össze. Kitűnő orgonista és orgonaépítő mester is volt.
Végül egy kis zenés, történelmi kalandozás
