Végig kellene lapozni a Fesztiválzenekar koncertnaptárját, visszamenőleg sok évre, mert akkor kiderülne, valóban mi a valóság. Dmitrij Kitajenko, korunk egyik legnagyobb karmestere ugyanis – miután felsorolta a legtöbb budapesti zenekart, amelynél már vendégeskedett – azt mondta, háromszor, négyszer, vagy ötször dolgozott eddig a Fesztiválzenekarral. De talán nem számít a pontos mennyiség, a lényeg inkább az, hogy ezúttal is örömmel jött, és az első próba után széles mosollyal fogad, vagyis, nem csak a hangulat nagyszerű, hanem valószínűleg a munka is…

Két próba közti szünetben beszélgetünk, úgyhogy már kialakult a képe az idei együttműködésről. Hogyan érzi magát újra a Fesztiválzenekarnál?

Nagyon őszintén mondom, hogy rendkívül elégedett vagyok. Nagyszerű a hangulat, minden zenész teljes erőbedobással és nagyon sok érzelemmel játszik. Valóban nem először vagyok a Fesztiválzenekar vendége, és minden alkalommal ugyanazt tapasztalom: egy virtuóz, és egyidejűleg elképesztően muzikális együttesről van szó, amellyel hihetetlen egyszerű, és nagyon nagy élmény együtt dolgozni. És ezt most sokáig mondhatom, ha akarja, de csakis a dicséretet tudom ismételgetni.

Több orosz alkotás is felcsendül a koncerteken. Mit tapasztalt, a magyar zenészek elképzelései hasonlók az orosz zenéről, vagy távol állnak attól, amit Ön hallani szeretne?

A zenei világban vannak olyan elképzelések, hogy az orosz zenének vagy túlzottan szentimentálisnak, vagy elképesztően brutálisnak kell lennie. Én pedig megpróbálom mindkét végletet elkerülni. Nálam a forte energikus, de soha nem brutális. De a halk részek sem jelentik azt, hogy valami édes sziruppal öntjük le a darabokat. Ezzel egyébként tényleg vigyázni kell, mert Csajkovszkij, vagy Rahmanyinov dallamai szinte provokálják az előadókat, hogy túl édeskésen fogalmazzanak. Ennek az az ellenszere, ha tudatosan klasszikus és egyszerű elképzelésekkel fogunk hozzá a darabokhoz.

És akkor most válaszolok a kérdésére, ismét egy dicsérettel, mert valóban nagyszerű, ahogy ezek a muzsikusok reagálnak az intéseimre. Lehet, hogy másképp gondolták, de mivel azonnal reagálnak, pillanatok alatt megszületik az, amit én elképzeltem. És az ilyen gyors, gördülékeny munka nagyon sok örömöt ad.

Richard Strauss is szerepel a programon. Azt hiszem, ő nagyon fontos zeneszerző az Ön számára, és nem csak azért, mert idén születése évfordulójára emlékezik a zenei világ.

Annak idején, amikor a Moszkvai Filharmonikusok vezető karmestere voltam, azt hiszem, én voltam az egyetlen dirigens, aki Moszkvában elvezényelte az összes Richard Strauss-művet. Nem csak a Don Juan-t, vagy a Tyll Eulenspiegel-t, hanem valóban az összeset. Strauss csodálatos zeneszerző, és a darabjai nagyon fontosak egy zenekar számára, mert mindig minden egyes hangszercsoportnak elképesztően jelentős a szerepe. És nagy feladat technikailag is, mert nincs pardon. Az intonációnak, az összjátéknak mindig stimmelnie kell, különben szétesik az egész. Richard Strauss nem csak operaszerzőként nagyszerű, hanem szimfonikus szerzőként is.

Az még mindig fontos Önnek, vagy már „csak” egy szép emlék, hogy annak idején az I. Nemzetközi Herbert-von-Karajan Karmesterversenyt is Richard Strauss-művel nyerte meg?

Igen, az egy hatalmas megtiszteltetés volt nekem, az ifjú dirigensnek, hogy a gálakoncerten a Don Juant vezényelhettem a Berlini Filharmonikusok élén. Ma is pontosan emlékszem, hogy a próbákon mi mindent mondott nekem Karajan, és az egész tényleg felejthetetlen élmény. És jól sejti, a mai napig, amikor Richard Strauss-darabot vezényelek, valahol legbelül azt érzem, hogy ott vagyok a berlini Filharmóniában, akkor, a versenyen, és mögöttem, a közönség soraiból figyeli a munkámat a nagy Karajan, és pontosan érzem, hogyan szólt akkor a Berlini Filharmonikus Zenekar.

És amikor manapság Ön találkozik fiatal karmesterekkel? Hiszen most már Ön a mester.

Bár nem tanítok, de ha megkeresnek a fiatalok, és tanácsot kérnek, vagy arra kíváncsiak, én hogyan vélekedek egyes problémákról, akkor nagyon szívesen megosztom velük a véleményemet, ha tudok, segítek. Azt is nagyon szívesen elmondom, amit az évek során megtanultam, de az sem okoz gondot, ha be kell vallanom, hogy valamire éppen nem tudom a választ. De ha már erről beszélünk, a mai fiataloknak szerintem nagyon nincs könnyű dolguk. És tudja, miért? Mert vannak otthon lemezeik, és vannak tükrök a falaikon. Beállnak a tükör elé, figyelik a mozdulataikat, miközben elvezénylik a lemezen hallottakat. És ki sem nyitják a partitúrát. Vagy nem ülnek oda a zongorához. Az én generációmban természetes volt, hogy a partitúrát zongorán is megtanuljuk. Ráadásul ugye, az én fiatalkoromban még nem voltak cédék.

A mai fiatalok pedig összeszedik a nagy karmesterek lemezeit, és összehoznak belőle egy – egyébként nagyszerű – egyveleget, csakhogy mindennek az lesz az eredménye, hogy a saját véleményük, elképzelésük nem alakul ki. Én ezt kissé veszélyesnek érzem. Ha odajönnek hozzám tanácsot kérni, és én megkérdezem, ezt vagy azt a darabot ismerik-e, és a fiatalok azt felelik, persze, hallották már Karajannal, Soltival, vagy éppen Fischer Ivánnal, akkor azt mondom, én nem tudok segíteni. Mert sajnos valószínű, hogy a kottát még egyáltalán nem látták. És akkor ehhez nem tudok mit hozzászólni.

Néhány nappal ezelőtt még a Berlini Szimfonikusokkal dolgozott, egy teljesen más programon, Budapestről utazik tovább, és megint más műsort vesz elő. Ön hogyan készül egyik feladatról a másikra?

Egész egyszerűen minden nap dolgozni kell. Már most tudom, mit vezényelek jövőre, két év múlva, úgyhogy beosztom a felkészülést. És… kinyitom a partitúrákat. Amikor szabadságon vagyok, az például kiváló időszak a felkészülésre.

Mindig munkával telik a szabadsága?

Igen, és az benne mégis a szabadság, hogy nem állok a karmesteri pulpituson. Viszont asztalhoz ülök a zeneszerző barátaimmal, és dolgozunk.

Hogyha vannak zeneszerző barátai, akkor ez azt is jelentheti, hogy közel áll Önhöz a kortárs zene is?

Igen, jó ideje foglalkozom már a kortárs művekkel. Schnittke, Gubaidulina, Denisov-művek gyakran szerepelnek a programjaimban. És nagyon szeretem például Ligeti György alkotásait is. Én azt hiszem, nem csak, hogy fontos, hogy foglalkozzunk a kortárs zenével, hanem egyenesen kötelességünk. Képzelje csak el, mi történik, ha folyton csak Beethoven vagy Mozart egyébként zseniális műveit adjuk elő! Egy idő után nincs kihívás, és az agyunk icipicire zsugorodik össze.

Engem viszont rendkívül érdekel, hogy vajon mit gondolnak a kortárs szerzők, mi motiválja őket. Érdekelnek az elképzeléseik, a vízióik.

Azt a kollégát pedig egyáltalán nem tudom megérteni, aki azt mondja, ő csak két zeneszerzőre koncentrál. Nos, rendben, csakhogy ez pont olyan, mintha egy étlapról minden áldott nap ugyanazt a két ételt rendelné. Azért ez nem igazán egészséges!

Térjünk vissza Budapestre! A koncerten szólista is van. Hogyan választja ki a szólistáit, és mit vár el tőlük?

Amikor Szergej Krylovot megismertem, ő egy 9-10 év körüli csodagyermek volt, Moszkvában. Aztán hosszú éveken át nem találkoztunk. Később ő Olaszországba költözött, most is ott él, és azóta ismét volt néhány alkalom, amikor együtt dolgoztunk. nyugodtan kijelenthetem, ő korunk egyik legjobb hegedűse. Rendkívüli egyéniség, aki a szó legszebb értelmében egyszerűen játssza a darabokat. Benne az a csodálatos, hogy már a legelső próbán képes addigi elképzelésein az én kéréseimnek megfelelően változtatni. Amint mondok valamit, ő azonnal mutatja is, hogy eldönthessük, így lesz-e az a bizonyos rész valóban megfelelő. És ez egy nagyon fontos tudás, mert az egy dolog, hogy technikailag nincs nála probléma, de az nagyon ritka, hogy valaki zeneileg képes és hajlandó legyen azonnal reagálni. Prokofjev pedig, azt hiszem, igazán az ő zeneszerzője.

Számomra nagyon fontos, hogy egy szólista ne csupán jó zenei partner legyen, hanem – hogy úgy mondjam – partner plusz. Ezen azt értem, hogy ha megkérem, bizonyos részeket játsszon másként, ő azonnal megteszi, vagyis nm csak kiváló előadó, hanem rendkívül jól alkalmazkodik, rendkívül jó együtt dolgozni vele. Miközben nagyon sok szólistát ismerek, akikkel közel sem ilyen egyszerű a munka. Hozzák a saját felfogásukat, és semmin nem hajlandók változtatni. Vagy éppen nem tudnak. Tempó-kéréseknél van ilyen. Annyira erősen bennük van már egy tempó, hogy képtelenek változtatni rajta. De Krylov esetében nincs ilyen probléma. Tehát biztos vagyok benne, hogy nagyszerű koncertek előtt vagyunk, elégedett leszünk mindannyian, sőt, még a közönség is!

De azért említsük meg a rimszkij-korszakov darabot is, hiszen ezzel a húsvétot is köszöntik a hangversenyek.

A teljes program nagyon illik a tavaszhoz. És április 20-án is lesz koncertünk, márpedig az már Húsvét. Én pedig mindenképp úgy éreztem, csendüljön fel egy kis orosz húsvét – ezzel a művel. És Sosztakovics Kilencedikje sem drámai alkotás. Ezt a szimfóniát a háború után írta a zeneszerző, és egy kicsit könnyedebb, vidámabb hangulatú darabot akart adni az embereknek. Ez a szimfónia egy kicsit rossinis, mozartos. Az első, a harmadik, és a zárótétel valóban gyors tétel. És csak a negyedik az, ami kissé tragikus színezetet kapott. Ezzel kapcsolatban azt mondtam a zenészeknek, ne felejtsék el, hogy a háború nagyon tragikus, nagyon drámai volt. De ez a darab nem erről szól teljes egészében. Sosztakovics is vidám kis darabként jellemezte a szimfóniát, úgyhogy nem szabad az egész darabba tragédiát képzelni.

És a koncert után? Milyen gyorsan dolgozza fel az élményeket?  

Általában még a fél éjszaka azzal telik, hogy újra és újra felidézem, mi minden történt a koncerten. ár csak azért sem egyszerű továbblépni, mert nemigen van olyan karmester, szólista, vagy akár zenekar, amely azt tudja mondani előadás után, hogy igen, ma minden rendben volt. Valami mindig akad, ami a próbák idején jobban sikerült. De most ugye, lesz négy koncertünk, úgyhogy lesz néhány lehetőségünk egy kicsit mindig jobbnak lenni.

Egyébként pedig, koncertek után rendszerint eszem egy keveset, és… folytatódik a munka…

Kövessék élőben Dmitríj Kitajenkót és a Budapesti Fesztiválzenekart szombat este a bfz.hu oldalán:

http://www.bfz.hu/media/elo-adas/