A kamarazene csodálatos világa 3. rész

Irány a 20. század (továbbá a kakaókoncert és a Vasárnapi Kamarazene)! Johannes Brahms volt az, aki a romantikus zene fáklyáját a 20. század felé vitte. Robert Schumann jelezte is, hogy bizony Brahms az, aki utat nyit az új felé, az ő zenéje a híd a klasszikusból a modernbe…

Brahms ugyanakkor meglehetősen konzervatív volt, azt is neki köszönhetjük, hogy megmaradt a bachi és mozarti tradíció. Mert Brahms a klasszikus technikai megoldásokat alkalmazta kamaraművei alkotásakor, miközben darabjainak struktúrája és harmóniai világa kihívást jelentett azok számára, akik a tonalitást klasszikus értelemben ismerték. Lássunk erre egy kiváló példát…

Brahms igazi újító volt. Kifejlesztett egy olyan technikát, amelyet Arnold Schönberg a fejlődés variációinak nevezett. Míg mások diszkréten formálták zenei mondanivalóikat, addig Brahms gyakran egyik témából rohant a másikba, motívumokat ötvözött, hogy aztán egy hosszan futó melódiafolyamot alkosson. Schönberg pedig – aki egyébként megalkotta a tizenkét fokú skálát - egyenesen kijelentette, hogy saját modernizmusának gyökerei bizony Brahmsnál keresendők.

Brahms újításait a francia iskola képviselői folytatták. César Franck f-moll kvintettjének elődei például Schumann, vagy Mendelssohn oeuvre-jében keresendők.

Aztán ott van Claude Debussy vonósnégyese, amelyet kifejezetten vízválasztóként értékelnek. Ugyanis ez a darab a végső búcsú a klasszikus harmónia szabályrendszerétől. „Mától fogva minden hang bármilyen kombinációban, bármilyen sorrendben szabadon használható” – jelentette ki Debussy. Pierre Boulez szerint Debussy volt az, aki végleg megszabadította a kamarazenét a rideg struktúrától, a fagyos dagályosságtól, és a jeges esztétikától.

Végül Ravel vonósnégyese, amelyről James Dunham, a Cleveland és a Sequoia Quartet hegedűse így nyilatkozott: „Egyszerűen megrendített ez az áradó hangzásvilág, és a folyton változó, varázslatos színek.”