Tekintve, hogy ezen a héten a család minden tagját kamarazenével várjuk, először a legkisebbeket (jó, nekik kakaó is jut), aztán – vasárnap – a nagyobbakat, folytassuk a kamarazene történetének boncolgatását. Először is utaljunk vissza Goethe-re, két okból. Az egyik az a gondolat, amely elsősorban a vonósnégyesről eszébe jutott: „A kamarazenélés négy értelmes ember beszélgetése”.

És ugyancsak Goethe volt az, aki – meghallgatván a gyermek Felix Mendelssohn játékát – lenyűgözve kijelentette: amit ez a fiúcska már most tud, ugyanazt a hatást váltja ki, mint annak idején a Mozart-jelenség.

Az előző részt a tragikus sorsú Schubertnél fejeztük be. Nos, Mendelssohnnak sokkal kedvezőbb családi háttér jutott. Zenei stílusa már a szülői házban kialakult. Itt szívta magába a barokk zene iránti rajongást, a meleg családi szeretet, a tehetség gondtalan kibontakozása tette lehetővé, hogy már igen fiatalon, a legváltozatosabb zenei műfajokban, érett kompozíciókkal jelentkezzék.

Az ifjú – tényleg az, mindössze 16 éves – Mendelssohn megírja élete első, igazán fontos darabját, és ez is kamaramű, a Vonósoktett.

Robert Schumann és Esz-dúr Zongoraötöse következik. Schumann kamarazenéjét ékesszólóan és találóan jellemzik azok a szavak, amelyeket Thomas Mann a XIX. századra vonatkozóan írt Wagner-tanulmányában: „Vonzódás és kívánkozás a nagy formához, az alapvető műhöz, a monumentálishoz és grandiózus méretűhöz — érdekes módon összekapcsolva az egészen kicsiny és minuciózus kedvelésével, a lélek apró részleteibe való szeretetteljes elmerüléssel.”

Schumann, aki világéletében – Chopinhez, és Liszthez hasonlóan - zongoristaként gondolkodott, soha nem válhatott igazán nagy zongoraművésszé. Ennek egyszerű oka volt: kezét, rosszul alkalmazott technikai próbálkozásaival, mindörökre tönkretette. Viszont a kerékbetört zongoraművészi pálya álmait a zeneszerzői karrier során sem tudta magában eltemetni. Így aztán természetes, hogy kamarazenei ouvre-je — három vonósnégyese mellett — a zongorának központi helyet biztosít.

A 19. században egyébként a társadalmi változások mellett a zenei ízlés is új utakat talált, így változott a kamarazene stílusa is. A legfontosabb változás, hogy a hangszerek fejlődésével a kamarazene is kilépett a házi-zenélés kategóriából, és elfoglalta helyét a koncerttermekben is. A kottakiadás is csatlakozott, 1770 és 1800 között több, mint kétezer kvartett jelent meg nyomtatásban. Számos zeneszerző írt vonósnégyest, még az operáiról ismert Gaetano Donizetti is.

De megjelent az ellenpólus is. A 19. század vadonatúj jelensége a sztár. Mégpedig zongorista. Frédéric Chopin, és különösen: Liszt Ferenc. Ezek a virtuóz szupersztárok nem igényelték egyéb hangszerek jelenlétét. Szólókoncerteket adtak, sőt, Liszt alkotta meg a kezdetben fenntartásokkal fogadott „szólóest” (recital) megnevezést is. Tevékenységük hatására a zongora lett a legfontosabb a hangszerek világában.

Azért a kamarazene sem hagyta magát. A 19. század volt a profi vonósnégyesek ideje is. Egymás után alakultak a valóban lenyűgöző csapatok. Az egyik a Hellmesberger Quartet, amelyet Josef Hellmesberger, osztrák hegedűművész, a bécsi Konzervatórium professzora és igazgatója, valamint az udvari zenekar koncertmestere alapított, 1849-ben. Ez az együttes rendelte és mutatta be Antonín Dvořák következő vonósnégyesét.

Vagy a Joachim Quartet, a legendás Joachim József (akit sokan a mai napig minden idők legjobb hegedűsének tartanak) alapította együttes, amely Johannes Brahms kamaraműveinek értő tolmácsolója, sőt, első előadója volt.

Joachimtól felvétel is maradt, igaz, nem túl sok, de az egyik Brahms is, meg magyar is egyszerre…