Mi már visszaszámolunk, hiszen pár nap, és ismét itt a zord tél szívmelengető eseménye, a zenei maraton! Ezúttal Johann Sebastian Bach előtt tisztelgünk, az ő jól ismert, ám soha meg nem unható csodáit mutatjuk be a közönségnek. Ebben partner az ország számos kiváló művésze, de nemzetközi sztárok is elfogadták a Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa meghívását…

A régi zene rajongói előtt nem ismeretlen a három Kuijken-fivér. A három, kiváló belga muzsikus, Wieland, Sigiswald és Barthold Kuijken egy kolléga, Benjamin Alard társaságában a Musikalisches Opfer-t hozzák el a magyar közönségnek. Egy ugyancsak jól ismert darab, amelyet vendégeink is igen gyakran játszanak. És nem csak nem unják meg, de - ahogy Barthold Kuijken meséli – még mindig van mit felfedezni benne…

Szerintem ez olyan, mint elolvasni egy jó könyvet, vagy megnézni egy nagyszerű filmet. Elolvasod egyszer, megérint, és egyfajta vonalon megértesz belőle valamit. Aztán, mondjuk egy év múlva, újra előveszed, és egész más utat találsz hozzá, egész más lesz rád hatással. És lehet, hogy akár azt is eldöntöd, utánajársz, tanulmányozod egy kicsit, hogyan is készült az alkotás, milyen a felépítése. És rájössz – ahogy mi is felfedeztük például ebben a műben -, hogy a darab állandóan fejlődik velünk, bennünk. Vagyis egyáltalán nem jelent problémát, hogy olyan műveket, mint a Zenei áldozat, gyakran elővegyünk, mert minden alkalommal egyre többet fedezünk fel benne, így egyre gazdagabb formában adhatjuk elő.

Azt is tudni kell, hogy sokak véleménye szerint ez egy elméleti alkotás, Bach inkább íróasztal melletti tanulmányozás céljából írta, és nem azért, hogy előadják. Ez nem igaz. A darab minden részletében olyan megoldások, olyan díszítések jelennek meg, amelyeket egészen biztosan igazi előadásra szánt a szerző is.

Engem éppen az nyűgöz le újra és újra a Musikalisches Opfer esetében, hogy ha tanulmányozom, akkor egy rendkívül okosan strukturált darabot vizsgálhatok, ugyanakkor minden ütem tele van olyan részletekkel, amelyek igazi zenei kommunikációra sarkallják az előadót és a hallgatót.

Mi a darab titka?

Azt hiszem, mindössze az a titok, hogy ez egy rendkívül jó darab. Viszont általában jellemző, hogy az előadók nagyon bonyolult alkotásként akarják megjeleníteni, és nem törődnek azzal, hogy ez a mű valójában tele van expresszív, és nagyon érzelmes részletekkel, és ezeket kellene megmutatni. Mi pedig inkább ezekkel a részletekkel szeretnénk törődni, remélem, sikerül.

Ha már az előadói apparátusra utal, vajon el lehet azt magyarázni, mi a különbség, ha vendégművészként addig ismeretlen zenészekkel dolgozik, vagy ha barátokkal zenél együtt, illetve, amikor még erősebb a kapocs, mert saját fivéreivel áll színpadra?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nem is annyira az a lényege, hogy testvérek vagyunk, hanem hogy minden részlet igazán harmonikus legyen az együttműködés során. Az persze nagy előny, hogy valóban jól ismerjük egymást, egymás reakcióit, zenei meglátásait, miközben ha addig ismeretlen zenészekkel dolgozom együtt, akkor is időt kell adni az egymáshoz illeszkedésre, ha egyébként valóban jó zenészekről beszélünk. Ki kell alakulni egy olyan spirituális kapcsolatnak, amelyben megérezzük, a következő pillanatban milyen megoldást választ a másik, milyen érzelmeket vált ki belőle a zene, és persze neki ugyanezt kell megéreznie nálam – csak így jöhet létre ideális együttműködés. Természetesen a fivéreimmel nagyon hasonlóan gondolkodunk a zenéről, de ez a harmónia más muzsikusokkal is ugyanúgy létrejön. És persze, olyan is van, hogy be kell látni, találkozhatok olyan zenészekkel, akiket hiába tisztelek, egyszerűen képtelenek vagyunk megtalálni az összhangot. Akkor, minden elismerésem ellenére, azt kell mondanom, hogy ne erőltessük, nem tudunk együtt dolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy én rosszabb lettem hirtelen, vagy ő nem elég jó zenész, egyszerűen kettőnk egyénisége soha nem fog találkozni. Ilyen van, ilyenkor át kell ülni egy másik asztalhoz.