A koncertlátogatás, mint esti program, remélhetőleg manapság is különleges alkalom a közönség számára. Mi valóban ezt tapasztaljuk. Mégis, számos kérdés felmerülhet, elsősorban az érdeklődő, laza fiatalokban. Olyasmi, hogy valóban csak a darabok végén szabad-e tapsolni, vagyis jogos a hallgatótársak felháborodott „ciccegése” a tételek közti reakció esetén. Aztán hogyan kell egyáltalán hallgatni a műveket, baj-e, ha valaki úgy érzi, egyes darabok túl hangosak számára. Miért az ellenállás a kortárs zenével szemben, és – van-e doppingolás a zenészek körében? Vegyük sorra a témákat, persze, kissé szubjektíven, véleményünkhöz hozzászólásokat várva.                                        

Van még rajongótábora a klasszikus zenének?

Az alaphelyzet mindenhol ugyanaz. Egyre kevesebben érdeklődnek a klasszikus zene iránt. Állítólag.

Vagy pontosítsuk úgy, hogy egyre kevesebb fiatal érdeklődik. De mindig, a legrosszabb helyzetben is – talán - van okunk reményre.„Zene nélkül szörnyű lenne a világ” – szólt egykor Friedrich Nietzsche. Vajon így gondoljuk, még mindig? És érvényes ez a klasszikus zene létére is? A legújabb kutatások azért annyira nem optimisták. Ami biztos, az elmúlt években a 18-24 év közötti korosztály mindössze 15 százaléka állította, hogy egy évben legalább egyszer hallgatott klasszikus zenei koncertet. Ennek egyik oka a médiában keresendő, hiszen a klasszikus zene szinte eltűnt a tévék, rádiók, de még az internet kínálatából is. Vagy ha mégis ott van, csakis abban az idősávban, amikor ez a korosztály nem a médiumok mellett tölti az idejét. Márpedig a multimédia-generáció ízlését, érdeklődését nagyon erősen meghatározzák ezek az eszközök.

Így aztán a klasszikus zene megítélése is megváltozott: régimódi, a modern világ mindennapjaival köszönőviszonyban sem lévő, lassú műfajnak tartják, amely nem elég kreatív, nem elég izgalmas.

A másik gond, hogy sok ember, akinek korábban kevés kapcsolata volt a klasszikus zenével, úgy érzi, mivel nincs tisztában az alapokkal, mert esetleg sosem tanult zenét, nem elég felkészült arra, hogy érdeklődni merjen a műfaj iránt. Tehát a tapasztalatok hiánya, a bizonytalanság, az önbizalom hiánya azt eredményezi, hogy a népesség jelentős része meg sem próbál zenei élményeket gyűjteni.

Mi a teendő? A klasszikus zenének térre és lehetőségekre van szüksége ahhoz, hogy újra helyet kapjon a társadalom életében. Csakis elegendő kapcsolat és tapasztalat segíthet, hogy a klasszikus zene összetettségét felismerjék, megértsék, és végül – megkedveljék. Ez elsősorban a fiatalokra érvényes, akik a klasszikus zenét az idősödő közönség terepének tartják.

Vajon az lesz a megoldás, amelyet fiatal zenészek próbálgatnak? Sztárnak lenni és rajongókat gyűjteni az ifjú hallgatók között? Nigel Kennedy vagy David Garret hippi stílusa? A szexi Anna Netrebko, vagy az excentrikus Cecilia Bartoli? Vagy éppen Midnight Music a Fesztiválzenekarral?

A klasszikus zene tele van újonnan felfedezett szenvedéllyel és eufóriával. Nyoma sincs már az elit önvédelemnek, ami éppen a fiatalokat akadályozta, hogy megtalálják az utat a klasszikus zenéhez.

Ez az út működőnek tűnik. A zenészek kilépnek az elefántcsonttoronyból, újfajta, mintát adó, divatot teremtő, ám ezzel együtt tudást, tehetséget, kitartást mutató példaképekké válnak. Itt vannak a sztárok – a szó legszebb, igazi értelmében…