Világhírű zongoraművészt köszöntünk a héten! Ráadásul Mihail Pletnyov, a Budapesti Fesztiválzenekar szólistája még elismert karmester is. Persze, nem egyedi eset ez, a klasszikus zene rajongói kapásból fel tudnak sorolni jó néhány olyan művészt, akik ugyancsak szólista pálya után, vagy amellett választották a vezénylést.
Sőt, van olyan is – José Cura -, akit elsősorban énekesként tartunk számon, ő pedig türelmesen, minden interjúban tisztázza, először karmesternek tanult, és működött, közben figyeltek fel gyönyörű hangjára.
Bár tényleg sok szólista-karmester nevet ismerünk, és a koncerteken senki nem döbben meg, ha dirigens nélkül jön a színpadra a zenekar és vendége, de a közönséget azért mégis érdekli, miért is fontos ez olyan sok zenész számára. A szólista hiúsága, hogy bizonyítani akar karmesterként is? Vagy így pontosabb, mi több, különlegesebb együttműködést tapasztaltak a zenekarokkal? Pedig a szólista feladata éppen elég nehéz egy koncerten. Miért kell – kérdezik sokan – egy fenékkel két lovon ülni?
És azonnal van is néhány példánk, ami igazolja, hogy ugyan nem kell, de lehet, sőt! Elég meghallgatni Anda Géza és az Angol Kamarazenekar előadásában Mozart zongoraversenyeit, hogy kiderüljön, lehet, hogy ma már sok mindent másképp fogalmaznak az előadók ezekben a művekben, de hogy hiteles, harmonikus, és kidolgozott előadásról van szó, ahhoz kétség sem férhet:
A közönség legnagyobb része még ma is úgy gondolja, egy szimfonikus zenekarnak, már csak létszáma miatt is, szüksége van a karmester irányítására. A zenekari tagok ezt nem feltétlen gondolják így, noha vannak művek, amelyeknél valóban elengedhetetlen a muzikális „közlekedési rendőr”. Alban Berg Hegedűversenye például határozottan igényli a karmester közreműködését:
De Mozart vagy Beethoven versenyműveinek előadása alapvetően működhet karmester nélkül is. Vagy akár Chopin, ahogyan azt Krystian Zimerman meggyőzően bizonyítja:
Most, amikor eljön hozzánk Mihail Pletnyov, a dirigensi pulpituson ugyancsak egy szólista, Takács-Nagy Gábor áll. Lássunk erre is példát, mielőtt ők maguk elmesélik, milyen az együttműködés. Íme, egy csodálatos alkalom, amikor nem csak két világhírű szólista dolgozik együtt, de két olyan ember is egyben, akik a magánéletben is összetartoztak. A felvétel önmagáért beszél. Egy legendás párosról van szó: Jacqueline Du Pre és Daniel Barenboim:
Előny persze, ha a szólista és a dirigens az alapvető kérdésekben azért egyetért. Mondjuk abban, hogy egy versenyműben mégis milyen kadencia szólaljon meg. Nem úgy, mint az Hélène Grimaud vs. Claudio Abbado – történetben. Mozart: A-dúr K.488-as Zongoraversenyének felvételén ugyanis Grimaud a Busoni-, míg Abbado az eredeti, Mozart-féle kadenciát preferálta. És ennél a pontnál bizony kisiklott az addig tökéletes együttműködés. Vélhetően sosem tudjuk meg a teljes igazságot, de az is biztos, hogy a művésznő a készségesebb, amikor az „afférról” kérdezik. Ő azt mondja, számára egyfajta árulás volt, hogy egyáltalán szóba jött, el kell gondolkodnia azon, miért is ragaszkodik a Busoni-kadenciához. Szerinte ugyanis kizárólag a szólista előjoga, hogy döntsön ebben a kérdésben. Claudio Abbado felől mindössze másodkézből származó információnk van. Állítólag a dirigens úgy gondolta, Grimaud nem viselkedett megfelelő partnerként, birtokháborításként értelmezte az ügyet. És bár Abbado maga nem nyilatkozik, azért az elég sokatmondó, hogy a felvételek után kiírt, Luzern-i Fesztivál-koncertekről törölte Hélène Grimaud-t, és másik szólistát hívott. És az is nagyon valószínű, hogy a közös Mozart-felvételek soha nem láthatnak napvilágot.
De akkor ez egy jó vagy rossz történet? Szerintünk jó, mert ezek szerint vannak még olyan zenészek a világon, akiknek sokat számít művészi meggyőződésük, és ezt egy, a népszerűséget igencsak elősegítő együttműködés elé helyezik. Mind Grimaud, mind Abbado előtt meg kell emelnünk a kalapunkat, hiszen bár nem tudhatjuk meg, egészen az ominózus kadenciáig mi mindent alkottak együtt, de a „munkabeszüntetés” nemes okból történt: ebben az esetben a művészi feddhetetlenség, és elkötelezettség döntött.
Jean Sibelius-nak mindenképpen igaza van, amikor azt mondja: „A zene egy gyönyörű mozaik, amelynek elemeit Isten alkotta meg. A darabokat a világ zenészeinek hajította, és nekünk össze kell rakni a képet."